Balázs Béla Tündérszép Ilona

Talán csak őrület - gondolta - de most máskép énekel. Összeölelkeztek a levegőben, és egymásba olvadva szálltak ki az éjszakába, mintha már tudnák, melyik csillag felé. A HÁROM HÜSÉGES KIRÁLYLEÁNY. A bakon valami fiatalabb legény ült, hátul a kosárban is feküdt valaki prémekkel letakarva, mert megmozdult. Balázs béla tündérszép ilonaa. Meg akarja látni, meg akar tudni mindent. Vérvörösen kelt fel a nap. Hát mért nem kapaszkodtok belém, mért hagytok magamra, mért hagytok el?! Balázs Béla novellája a felnőttmese műfajába sorolható, s arról szól, hogyan válik egy ember és tündér közötti kapcsolat kínszenvedéssé. Úgy gondolom, hogy minden rendben volt. És leheveredett alája orrát betúrván a moha közé. Milyen hangosan ketyeg az óránk!

Ordította egy haragos hang. Az övin volt keresztülhúzva a fehér szakálla. Mert ott úgy volt szokásba, hogy a leves után torta jött, a hus után megint torta és a főzelék után megint torta.

Hát megfordultak és beléptek a kapuja alá. De mikor a gödör körül állnának egyszer csak azt mondja haraggal a Guidobaldo első kapitánya: - Mégis nincsen szíve Tündér Ilonának, hogy most is mosolyog. Tépelődésben múlt el a nap és este megint csak nem merte magához hívni Li-Fant, mert szégyelte magát. Ime visszatértél önmagadhoz és most visszatérhetsz házad népéhez.. - Jöjj velem Sakana és légy vendégem - szólt Suryakanta és feltartotta karját melyre a fekete kígyó rácsavarodott mint eleven karperec. Elkerülte most már a tanyákat is, még az országutakat is. Hát másnap csakugyan beteg is lett a királyné asszony. Nem - felelte Péter és félénken nézte a harmonikást. A gyári lányok irigykedtek rá, hanem azért köréje gyülekeztek, mint valami vezér köré, mert megbecsülték. Irtózatos, fagyasztó némaság ömlött be a fiúhoz a szobába.

Megint ott volt a kis fehér szobában. A fehér almafavirágok völgyében a mozdulatlan ifjúság szélcsendjét őrzik az örök betűk falai. Akkor kikelt a jászolból. Péter akkor rávetette magát az anyjára és rémülten rimánkodott: - Nem kell nekem a tarisznya, édes anyám.

Én vagyok a mozdíthatatlan Suryakanta... Tovább nem beszélt a király hanem arca elé csapta kezeit és hangosan felzokogott: - Oh Razakosa, ifjuságomnak társa, nem vagyok én többé Suryakanta, sem adamanth a férfiak között!... Eljátszotta aztán lehorgasztott fejjel ülve maradt. Hát ott áll előtte a Tündér. De mindig kevesebb találta és kezdte már ujra megszállni a rémület, amikor hangos dalt és zengő harmonika szót hallott közeledni. Nem is az ősz hajszálak és a ráncok fájtak neki leginkább, hanem az, hogy Li-Fan mindig egyformán fiatal maradt és úgy érezte, mintha távolodnék tőle: egy megállíthatatlan sötét bárka vitte el lassan a parttól. Újabb vetélytársat írjon magának? A legény becsapkodott a kutyák közé és azok vonítva elindultak. De Li-Fan leszállt tenyeréről a földre és nőni kezdett. Wan-Hu-Csen kisujját a csésze szélére tette és Li-Fan a csolnakból rálépett. Két óriás, sötét, búsharagos testvér, akik összebujtak és örök bánatjukat beszélik egymásnak félelmes tompa mormolással.

Kérdezte az öreg kertész ijedten és vigyázva, hegyes kézzel törülgette a könnyeket a halotthalvány arcról. Meg is látta mindjárt a kis házukat az erdő mellett. Aztán egy fekete skatulyát húzott ki a köténye zsebéből, melyben fekete cukorkák voltak és így szólt: - Kedves királyné nagysád nem parancsol ebből? Épen egy félesztendő mulva, egy szombat este hazavitték a bérüket. Meghallotta és a kondulásukra visszakondult az ő szíve és fájt. Mikor meglátta őket az őr a toronyablakból, azt mondta: - Fekete lovon ment el Guidobaldo gróf, fekete páncélban és fekete tekintettel. A kettőjük dalát énekelte. Akkor már oly tündöklő biborsötéten, oly félelmesen lobogott a zenéje, mint az őrület. A fiú akkor még pirosabb lett és visszament a szobába. Kinek adhatnám most már a gyűrűmet, ha elvesztettem az anyámat is, a harmonikást is, meg Ilonát is? Felugrott a padról és rávágott a ragyásra. A hátuk mögött akkor már dühös kiáltozás támadt, egy-egy golyó fütyült el a fejük felett. De a fiú már az ablaknál állt, meredt szemmel nézve ki a sötétbe és nagyon józan volt. Vérvörösen kelt fel a nap és halvány rózsapirban izzott az óriás hómező.

Hanem mikor a partjához érve fölébe hajolt volna hát megpillantotta benne arcképét, mely előtt Balapandita virrasztott vala és melyet ő haragjában összetört. Szaladtak a póstára és rögtön sürgönyöztek Pipirity városába és sürgönyileg rendeltek a bajbajó orvosságból egy egész ládával. Ezt a diákok túlnyomó többsége könnyűnek találta, de sokan választották a második lehetőséget is: hivatalos levelet kellett írni a helyi önkormányzati képviselőnek egy rossz állapotú épület felújításáról vagy egy új építéséről. Hát mindegyikre marad egy palota. Mondta el Kovács Ágnes, a Vasvári Pál Gimnázium intézményvezetője. Ennyit mondott csak a szellem és eltűnt. A fiú lehorgasztotta fejét és nem mondott el nekik semmit. De meg is változtatta azt a szerelem. KIS GYEREKEKNEK KELL EZT MESÉLNI. Szemed éles karmaival lecsaptál rám mint sólyom a gyenge kokilamadárra. Mért szerettél hát engem, jaj! A hét kis királyfi nagyon vigyázott, hogy nadrágját egyik se szakítsa el, az asztalterítőre sem ejtettek foltot, mindig megmosták szépen a kezeiket, bizony, és a vendégeknek udvariasan köszöntek.

Kamalilát elviszem a kandrapurai malachit-palotába és elrejtem háremed függönyei mögé én pedig leülök a legalsó lépcsőfokra és ültő helyemből el sem mozdulok míg téged az uton arra jönni nem látlak. Sötétlevelű nagy fákat látott ott és sok piros rózsabokrot. Ilona nem a végső próbatétel jutalmául, a történet végén lesz a férfié. Gyönyörű tavat írt a fehér almafavirágok völgyébe; annak partjára kastélyt, ragyogó jádeból. No szaladtak, futottak erre a hét királyfiak! Milyen nagy csöndesség bontja fölénk a szárnyait. Szegény soffőr már nem is tudta hova menjen és sehova se ment hanem csak állt és bámult, mert nem értette, hogy ez azért van, mert ugyanannak a palotának van hét kapuja. De nem szólt egy szót se, csak erősebben kezdett evezni. És egyszer megkérdezte. Csak kihullott a rőzse a kezéből, leült egy fatörzsre és térdére lógatván fejét, sírt. Kisírt, halvány arca keresztül sütött a gyászfátyolon. Hallgatták az óra nyugtalan ketyegését. Én itt maradtam mert a király itt maradt. Virág ez is - és el-elnézte csodálkozva, kiváncsian.

A házikója is a kerítésfalhoz épen a fehér ház tövibe volt építve, mint egy madár szárnya alá. Akkor a szolgálólányok egymásra mosolyogva teljesítették a parancsot és lopva kilestek az ablakokon, hogy meglássák úrnőjük kinek fogadására készül. Guidobaldo gerelyre tűzte a hattyúruhát és Aldazar még egy nagy virágos ágat tépett magának az útra. Hanem ez azért volt, mert a tündérek nem tudnak sírni.