Elfáradt A Lelkem Idézetek

Apám a bejáratnál előretessékelt; csupa grandezza volt a mozdulata. Villám a szemedben, Átok beszédedben. Üvegek, tárolva, jó lehet még valamire. S mire készűl a Nyugat? Miket fecseg ágyban, asztalnál?

Ekkor látható, hallható és szagolható a világ azon része, ami még szép. Két úr szolgája nem lehetsz! Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd. Gondoljunk az írott nyelvre, művészetre, tudományra, jogrendre, igazságszolgáltatásra, a tolerancia és harmóniára való törekvésre. A semmihez csak semmi nő, de mondják: múlik az idő... Elfáradt a lelkem idézetek fiuknak. És mondják: alkony... délelőtt... -. A dolgozószobámba, mely többé nem a dolgozószobám, hanem a madarak hálószobája, mind a négyüké.

Lenn vásárolják karácsonyra már. Meglátod... és milyen gyönyörű. Csak magamat ismerem; magamat viszont annál jobban. Lehangolt lélekkel nem hallunk, nem látunk, nem szól a muzsikánk. ) Megszorul ebben a térben, egy aprócska helyen. Ritkán azt érzed, csapdába estél.

Még az erdő mélyére is eljut. Lelke vijjogva visszaszáll. Füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Se tervem, se munkám s az eseted még mélyebben nyomott a víz alá, – az, hogy lehetséges: ennyi munka után még így beszélhetnek az emberrel. Kínomból villám sistereg, fölperzsel lombot és füvet, s az üszkös, holt füvek alatt. A tiszteletlenség megrázta megint egész életemet. Nem mostanában, mert semmi nyoma nem látszik, minden egyformán piszkos és öreg, pókháló, törmelék, szemét, a falak elfeketedtek. Barnára mázolt ajtósorok előtt haladtak. A csoda s múlik a bánat. Elalszik-e a sírba`, vagy. Jó esetben szimplára telik.

Uj lángra lobban életünk? Ha este érkeztem, nem is mertem a járdán menni, csak az út közepén, mert így a házaktól és a kutyáktól legalább az árok elválasztott. Ugart török, vetek és aratok, s fejem télben, tavaszban csüggedetlen. Az ellibbent madár felett. És én kezére ráhajolva.

Milyen vicceket mesél? Szeretek maradni, megülnék sokáig. Háltam bokorban én s padon, volt szúnyogzöngés paplanom. Verácska meglepődött, hogy ez a bizonyos Eduka egy nő: amíg meg nem pillantotta, mindig szemüveges, fiatal férfinak képzelte. Lehangoltan nem szól. Ölellek, csókollak sokszor.

Jézus azonban eljött, hogy elmondja, feltétel nélkül szerető Atyánk van. Az öröm és megelégedés virága fakad a nyomában, mely a lélek napfényes csúcsairól int elénk. A sír az egyik part, és túl a másik part. És hívjad holt ebed! Tálcára rak poharakat, pogácsákat) Hívnak. Hogy bekiáltozom veled. Benn kályhaszó, künn a hó szakad.

Ha vihar támadna, jobb lenne. S aszerint vár ránk kegyetlen ítélet, hogy lenn a kereszt lelkünknek mivé lett. Most azt kell megköszönnünk, amit lemetszett már a távol, elsorvasztott sok sürgős cél és Isten. A hegy fölött tintaszínűre váltana az ég, nőne, növekedne a felhő, távolról morajlás, fénycikkanások, aztán egy óriási dörej, a szél megrázná a lombkoronákat, és lezúdulna az eső. Hozzád vágyom, benned éled, Üdvöt mástól nem remélek. Dalterhesen nagyon magasan szállna, a szép tavasz-világ.

Le is tört végképp minden büszkeségem, Jégember lettem, fáradt, elkopott, Nincs eszmény, mely még tettre lelkesítsen, Nem bánom, a világ bármint forog.