Magyar Nemzeti Digitális Archívum • Mint Aki Útra Készül

A fenyvesek mögött felhőkbe nyúlva. Vattás fehér kalappal. MIKES KELEMEN UTOLSÓ LEVELE. Hiába raknak színes díszeket; karácsonyfává csupán az lehet, ki tűrt hőséget, fagyot, zivatart, kit az Isten is fenyőnek akart. Írt már apám is, nagyapám is verselt, Gárdonyi, Pósa költőtársa volt. A rozstáblák közt mentem. A pénzzel kevés gondja van, kidobja mindig, hogyha van. Móra István fia, János leánya Móra Magda, 1950-ben érkezett Szent István városába, ahol tartalmas tanári és levéltárosi életutat mondhat magáénak, és a városnak is krónikásává válik. Fehéren állt, s magában, különcként állt a tarka réten. Búcsúzó aranyzáporát, s az aranytálként kelő holdat, ha úszva jött a lombon át. A fáradt arcok körben felderültek, a nárciszok és tulipánok később. Móra magda az út felén tu veux. Az álmaid is körülvesznek halkan, ha kinn ülök a napsütéses hallban, hol annyit néztél túl a kék hegyekre. Hogy elsápadt a nyári rét! Fehérnek megmaradni, és árvaságunk súlyát hordva.

• Móra magda az út felén tulle
• Móra magda az út felén tu veux
• Móra magda az út felén tulip
• Móra magda az út felén túl
• Móra magda az út felén túl nagy
• Móra magda az út felén tel aviv

Móra Magda Az Út Felén Tulle

A jövő fontosabb: hatunokás nagymama vagyok. " Sok hibám között legsúlyosabb vétkem, hogy nehéz órán, csüggeteg napokban. Sötét árnyékot hogy vet a kereszt. Bár őszirózsa állt mellette, kék -. Súgom – Téged kereslek: a szürkeségben és a fényben, hűvös magasban, könnyes mélyben, kínok árnyán s szárnyán a dalnak.

Móra Magda Az Út Felén Tu Veux

Akarlak én is, és lettem mégis. Kiadás/létrehozás helye||Székesfehérvár|. Tárgy||Mint aki útra készül|. Móra magda az út felén tulle. Gazdagítson a csipkebokrok gyöngye. És kenyértermő drága búzaföldek, kék tavak tükre, nádasok a parton, akácvirágos júniusi alkony, jószagú rétek, nyájak halk kolompja, aranyló mézet rejtő hársak lombja, dús jázminágak, liliomos oltár, tükörből néz rád, aki vagy és voltál. Minden egyes sorában - tenném azonnal hozzá mert e versek egyszerű és kristálytiszta hangja üzen át az öröklétiségbe. Hirtelen, csendben feldereng egy fény-jel, fáradt lépésed úgy indult felém el. Gyakran bámult meg egy komoly diákot, ki küzdve sárral, köddel és hideggel. Mert lehet bűn a locska szó, de lehet bűn a ki sem ejtett: egy elmulasztott búcsúszó, mely seb lesz akkor is, ha rejtett.

Móra Magda Az Út Felén Tulip

És az útszéli akácok sorára. Része||Bors-Honty művészeti könyvtár|. A nyírre, nyárra, gesztenyére, hársra. Ha tolla percen – még ma sem ír géppel –. Már sejtetik, már ígérgetik őt. Öt kis számjegybe tud-e mind beférni, amit értelmünk és szívünk lemért? Magyar Nemzeti Digitális Archívum • Mint aki útra készül. Ha elkerülted már a negyven évet, A lelked gyakran tűnt időkre téved. Szivárványt hoztam, jaj, semmit sem adtam, a hétszer vesztes én vagyok magam. A bátorabb és erősebb férfit? Úgy mondják: vére örvénylik a tóban. A régi rendház folyosóján Ányos.

Móra Magda Az Út Felén Túl

ALVÓ KÖNYVBEN SZERELEM VÁROSA. Hogy semmit nem felejtesz el, de bárki kérne, bárki hívna, már nem maradsz, mert menni kell. És habosan fut a folyó. Látni kezded a dáliáknak színét, s hogy reggelenként könnyesek a fák, hallod dobogni az erdő fény-szívét, ha rád csilingel a harangvirág.

Móra Magda Az Út Felén Túl Nagy

Király csak már a Königssee felett; – a nép mesékben mond ítéletet –. Rózsaszín felhőket az ég, s fehér akácok illatával. Fáj István, László, Margit és Erzsébet. Nem jajdul fel a jó kabát, hogy felveszed s leváltod, hisz nem testvéred, nem anyád, nem társad, nem barátod. Móra magda az út felén tel aviv. Egy képeslap, csak három szó, igaz, de üzenet lett, erő és vigasz. A város látta testvérharcok lángját. Egy furdaló vágy egyre hajt, és vádlón egyre sürget engem, ne haljon el a gondolat, ha egyszer megszületett bennem.

Móra Magda Az Út Felén Tel Aviv

Gyermekláncfűt a réteden, adtad pacsirták énekét, pipitér csillag-szőnyegét, szarkák csörgését, gerleszót, havat virágzó nyárfasort. Olvasni tudjam üzenetedet. Csak ennyi volt, s már indultál tovább. És visszhangját a tőlem indulónak... (Amíg írtam, hogy mindezt megköszönjem, a papirosra ráperdült a könnyem. A búcsúzásra ítélt orgonák. Hogy ködbehullt sok régi táj! Vagy az a célod velem, ó Uram, hogy talán rögös, bús életutam, mely néha fel is sebzi a lábam, mindig, mindig csak egyedül járjam? Majd újabb könyvek... Viráganya gondolatai. csupa születés... Az ötödik jött, s a kenyér kevés. Ne legyen soha közömbös, süket. Míg együtt gördül négy szekérkerék, Te annyit sejtesz, egyre közelebb. Nézd a füvön a széna szőnyegét!

Sok régi seb már mit se fáj: nem fáj, hogy másra hull a fény. Úgy szeretnék ma beszélgetni Véled, és melléd ülve elmesélni halkan, hogy nehéz néha ez a vándorélet, és hazajárunk álomban és dalban. De súlya, terhe nincsen semmi, hogy éltet, észre sem veszed... Móra Magda: Az út felén túl. Így egyszerűn csak adni, lenni, ó van-e élet teljesebb? Szitált énrám is hűs esőt; havat harminchat tél hozott, s harminchat tavasz fodrozott. Nem maradt hang: a semmibe kiáltó., Ha nem is lettél irányjelző zászló, a magad helyén álltál rendületlen: szélben, viharban, ködben, szürkületben,! Hiába mentél más hazába, Drága. Királyné asszony, néhány bölcs igéd.

Látott itt hajdan ifjú népeket, kik kincsért jöttek a dús Napnyugatra. Ha nem is lettél irányjelző zászló, a magad helyén álltál rendületlen: szélben, viharban, ködben, szürkületben, mint kapubálvány őrizted a házat, és voltál tűrés, és lettél alázat. Neked hiába jön új tavasz, új nyár, magad vagy, árván, s messze Úr az Isten. Kiket szeretünk, velünk nem úgy élnek, mint szőlőtőke mellett a karó, és nem is úgy, mint zúgása a szélnek, mely hol hatalmas, hol meg elhaló. Az ajtón, amit senki sem keres. Barna kezük közt a hószínű liszt, áll a szövőszék, hol vászonná simult. Harmincnégy éve élsz hazánktól távol, de elmentél-e végleg a hazádból?! És látjuk Koltót s ama bérctetőt, mit szeptemberben már a hó takar, s a völgyet is, a gazdag érlelőt.

Ha idegenben rád köszönt, itthon majd könnyű szellő támad. Az ablakokban ünnepesti fény, virágos zászlók, harangok szava, a szentelendő kalács illata... – kísérjék el a testvér-verssorok, s míg a húsvéti gyertyaláng lobog, ragyogjon fényben múlt, jövő, jelen, a feltámadott átvert tenyerén: a harmadnapra beforrt sebhelyen. Majd ágyúszó, füst, vértócsás mezők, visszavonuló, elárvult sereg, kísérik őket néma temetők. Köszönt felém a pitypang. Hogy barátságunk szilárdabb legyen, nem volt ott cél, vagy bölcs fontolgatás, sem elvárás, sem szándékolt adás, csak úgy indult el az a mozdulat, mint futó sóhaj, szálló gondolat, csendes fohász az esti ég alatt.