Emlékezés Egy Nyár Éjszakára

Lassan elköszönök, de oly nehéz a léptem, valami visszahúz a sírhalmod felé, talán egy hulló szirom, mit felkapva dobál. Itt-ott halk zokogás, hallik az éterben. Ekkortájt az őszben, minden esztendőben, sóhajok szállnak a. csendes temetőkben.

Megbékélni kéne, s nem visz rá a lélek. Gyertyát gyújtunk őérettük, mécsest hoztunk, s virágokat. Békés, meghitt síri csendben, Némává lett szeretettel. Őriz sok-sok kedves arcot, az ő sorsuk betelt immár, többé nem vívnak új harcot. Ugyanilyen ünnep, ami lángra gyújtja. És sűrűbben hullatjuk a könnyeinket. Egyre többen vagytok. Megáll minden, a csendnek hangja szól, ugye hallod, most hogyan beszél? Kedves drága szeretteink, Kikre mindig emlékezünk, Könnyes szemmel mondunk imát, S tesszük szívünkre a kezünk, Mert tudjuk ott élnek tovább. Ez lebegett előttük.

Mesél a csend, amíg hallgatok... A csend hangjait kegyelet őrizi, benne zendül mély harmónia. Elárvult gyermekek, felnövő unokák. Az Élet folyója nem zúg nektek többé, álmotok hitele szertefoszlott köddé, a májusi szellő teremtő éneke, nem hoz megújulást, elszállt az ihlete. Lobogjatok gyertyák, égjetek mécsesek; s lelkeink üdvéért. Istenünknél él tovább, emléketek úgy őrizzük, mint csillagfény éj honát. Mi szeretünk titeket! Vigyétek a híreket, a holtaknak üzenjük ma. Földdé porladt testet.

Nem fogták a kezüket. Fújtatok eleget, Fújjatok most máshol-. Sírok anyám, sírdogálok, mint a pergő őszi eső, mely mélyre szántott arcomra. Aki elment, jól van, csak egy más világon, s nem tud örvendezni. Temetőkapuban elfogultan állok…. A jeges pillantású téli éji szél. Dicső emléküket... Kapjon ő is virágot, Égjen mécses lángja, Megvédte a világot, Emlékezz ma rája... Sose halványuljon el. Az emlékezésben, van, ki imádkozik. Monok Zsuzsanna Kikelet: Halottak napján. A halottak napja: keresztény ünnep az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívekért. Felgyúltak ma a szeretet lángjai; Azt üzenik: Nem felejtettünk el benneteket! Értünk adták annyian.

Könnyként rácsorog, mert ma is ugyanúgy fáj az a szívbevájó tudat, hogy nem vagy többé nekem, bárhogy lázadok. Földi lények, földi árnyak! Pedig ma van holtak napja... Debrecen, 2012. október 25. Alkonyához elérkezünk, Békességben pihenhessünk.. Gyújtsanak értünk is gyertyát, S teljesülnek reményeink: Ne feledjenek el soha. A pillanat, mely jéggé dermede, zöld mohába, enyészetbe vész. De nem köthetjük össze az élet szakadt fonalát. Óh halld meg ember az idők szavát!

A kislány és felnőttkori boldog életet. Őrizői emlékeknek, nyugalomnak, s a hűs csendnek, e szomorú temetőben, hol az álmok megpihennek. Fakó, ismerős hangfoszlányt hallunk még. Csendes békességben. Ezen a napon sokan gyertyát, mécsest gyújtanak elhunyt szeretteik emlékére, és felkeresik a temetőkben hozzátartozóik sírját. Itt az áldott hantok alatt! Emlék és szeretet, Semmi más nem számít. Mert szívünkben éltek velünk. Körülveszik őket, Szép őszi virágok. Évente csak egyszer.

Haláltusájukban, Nem látták szerettüket. Kiáltása múltba vissza hullik, pedig az ő hangja messze szállt. S jön halottak napja, s mész a temetőbe, bocsánatot kérni, s elbúcsúzni tőle... Értük szól most énekem, Akik hősként haltak, Nem volt bennük félelem, Szent ügyért harcoltak. Oly sok a magányos, kinek nem jut semmi. Láttuk őket, zörgő csonttal, nyűtt ruhákban, siralommal. Itt az idő kőbe zárva múlik, mely néma mind, de messzire kiált. Bús mosollyal vigaszt adva! Temetőbe jár ki, Elmúlt szeretteit. Halottak napjára... Kőangyalok a sírkertben. Legyen békés pihenésük. Az egekig érnek, fájdalmuk a szívben.

Amíg sírba nem szállunk, a szeretet őrzi tovább, álmaitok s az álmunk... A temető fényben úszik, nincs ennél szebb alkalom, minden mécses értetek gyúl. Egyre többen vagytok, s míg zajong az élet, Ti már ünneplitek az örök sötétet. Szomorúan álldogálnak, arcuk zöld a vén mohától, meglehet hogy minket várnak? Emlékeimmel magam vagyok, Egy gyertyaszállal egy szent halottnál. Vársz, amíg késő lesz, mikor már nem bánthat, akkor száll szívedre, majd a gyász, a bánat. Dallal köszöntik az angyalok. Virág helyett egy verset hagyok, De fenn az égben a vén poétát. Ölébe zár odalenn... A lelketek égi honban. Emlékezzünk békés csenddel, El nem múló szeretettel, Gyújtsunk gyertyát a lélekért, A holtakért s az élőkért. De akkor is te hozzád szólana, ha néha mégis szürkét old bele... Kőangyalok az elmúlást siratják, számukra mit hozhat a jövő?

A csend képei ímé szoborképek, mint az idő, ha megállani kész. Olyan lészen a temető, mint a csillagos ég tükre, ha lenéznek mosolyognak, ráismervén hű lelkünkre... Kőangyalok ragyogjatok. De ha elmúlik ez a nap, Ne múljon az emlékezés, Maradjon meg a szívünkben. Sok fontos gondolat és tettre kész álom. Halottakra kell most. Ne fújjatok szelek-. Szálljon fel fényetek! Tán a kő is életre kel? Halottaink napján ezer gyertya lángja. Hallgassatok rám most.

A sóhaj ereje megrekedt a földben, szimbólummá sorvadt mindegyik sírkőben. Boldogság és szeretet kísérte? Tudod - attól félek. Egyre többen vagytok rokonok, barátok, kik a múló létet csendre cseréltétek, s örökre pihenni végleg idetértek. A katolikusok november 2-án tartják, a "szenvedő egyház" ünnepe, a Mindenszentek november 1-i főünnepét követő ünnepnap. Könnyem kicsordul a búcsúzásnál, S egy halk imát még elsuttogok, Emléke lángja a napsugárnál, S a csillagoknál szebben ragyog. Gyúlnak apró lángok-. És a hervadozó őszben, reszketünk a temetőkben. Élő lángja szerte lobog, mi gyújtottuk értetek!

Ahol nincs most ünnep, Süvíthettek bárhol. Bár testetek lenn a sírban. Magával ránt a múlt és képeket tár elénk, Emlékkockák millió ködös fátylából. Minket sem a szeretteink!