Kisirtáspusztai Hegyi Menedékház És Táborhely

Durvább emelkedõ következik, de a táj szépsége, a nyíló virágok elfeledtetik az izzasztó emelkedõ nehézségét. A hangulatos apartmanokban kényelmes elhelyezést nyújtunk, amely népiességében különleges. Amúgy jórészt egy egyenes mentén trappolunk, erdõben. Leülünk, van kenyér lekvárral, kenyér zsírral, valamint lilahagyma a zsíroskenyéren. Végre, látok is valamit ebbõl a völgybõl, még világosban sosem jártam erre. Pedig mekkora kép lett volna... :) Tehát, megérkeztünk a Szentendre felé zúduló Bükkös-patak völgyébe, ahol számtalan gázlónál van alkalma a túrázónak csillogtatni ügyességét.

Felemelõ érzés, a frissen cserélt zokni azonnal átázik. Leoldalgunk a szõlõk közé, nosztalgiázom, pár éve vidám percek sokaságát töltöttem el a környéken az "itt a kék, hol a kék? " Innentõl összecsapódom Csilla és olsen útközben kialakult kettõséhez. Ezen a helyen is köszönök mindent, fõleg a teát! Betérünk a Rupphegyi közbe, majd szembesülünk a ténnyel, hogy az utcát masszív kerítés vágja ketté, amely legalábbis érdekes tulajdonjogi problémákat vethet fel, de vélelmezzük, hogy itt minden a hatóságok áldásos beleegyezésével történt, természetesen. Igaz, az az esemény legalább kellõen hosszú és szívatós volt, vérbeli börzsönyi nemviccelõs. Egykori évfolyamtársamat van szerencsém újra látni, eldumálunk a Jeli Arborétumig, közben utolérve a túrán zarándokcsoportként részt vevõ, nagy létszámú társaságot. A túra útvonala a következõ párszáz méteren követi a bevágásban haladó vasút vonalát. Kisétálunk a még bõven alvó városkából, víztározó partján ballagunk, eleinte mûúton, aztán széles földutat követve. Természetesen emelkedõn kell megközelíteni, jó alibit jelent a megállásra a vasúti átjáró. Esõben is el kell indulni a furcsa, állítólag zergét ábrázoló jeleken, fõleg, mert inkább járatlan, mint járt utakon haladok.

Észreveszem, hogy tavaly hol keveredtünk el: széles, néhol kõzúzalékos ösvény vezet a Bél-kõ felé egyenesen. Elhagyjuk a nagyforgalmú övezetet, csendesebb utcákon sétálunk tovább. 48 A TERMÉSZET KALAND A DECATHLON VÁLASZTÉK 46. Eszünk, iszunk, majd irány Eger. Közben hátrafelé is figyelek néha, ahogy a fiatalok elmaradnak, én is maradok kissé. Színes kavalkád fogad, fejlámpák fénye minden létezõ irányból világít, mindenki megy valahol, remélhetõleg tudják, hol. Ledöcögünk a falépcsõkön, majd irány tovább, teszünk egy szép félkört a hegytetõn. A kiállítás-ellenõrzõpont után az általam korábban megismerthez képest új útvonalon folytatjuk a túrát, a Mária út észak-déli ágának kék M-eit követjük néhány kilométeren keresztül.

Bõven pontzárás után továbbmegyünk, a rendezõ hölgy ellát csupa okossággal ("Innen biztos lassulni fogtok"), elsétálunk egy piknikezõ társaság mellett. OLCSÓ SZÁLLÁSLEHETŐSÉG IGÉNYESEKNEK Budapest belvárosában, 2013 nyarán a főszezonban ( július augusztus. Egyetlen hiányosságot azért megemlítenék: miért maradt ki a menetrendi kivonat az itinerbõl? Impozáns, szépen felújított épület, kis parkkal. Elsétálunk egy íjászkodásra kijelölt övezet mellett, majd betérünk ismét az erdõbe, a vártnál hosszabb kaptató vezet a hegytetõ alá, majd onnét kis kitérõt teszünk a hegytetõre. Végigkövetjük a mai útvonalat, a városból a Nagy-Egeden át a Török-út vonaláig, majd "valahol arra" a Felsõtárkány feletti hegyeken át.

Itt is megköszönném a hajnali fuvar leszervezését sétáLós bácsinak és természetesen magát a fuvart Tincának – a hazajutás idején és komfortján is sokat segített! Repkény megengedi, hogy kétkörönként odamehessek hozzá. Szerencsére a szintidõ nem módosult, a leírás is kiemeli, hogy a rendezõk szeretnének idõt adni a nézelõdésre, fényképezésre, ismerkedésre. Õk odalent néznek körül, mi a kilátót látogatjuk meg, de se pontõr, se kilátás nem fogad a legfelsõ-1. Kerek repkénnyel elviharzunk az egykori fõtéri buszpályaudvarról a helyi könyvtárba, amely egyúttal könyvtár és mûvelõdési ház is. A zéró tolerancia vasszigorától tartva nem is próbálom pedzegetni a forralt bor ügyét, pedig az illata nagyon csábító. Némi felületi saras emelkedő után jórészt kényelmes, széles erdei utakon bóklászok, szalag van bőven, kilátás is akad. A tető alatt átlábalok a turistaútra folyó trágyalén, majd betrappolok a faluba. Az ellenõrzõpont elõtt elkezdõdik az esõ, szépen, szolidan, majd fokozatosan erõsödve. Van zsíroskenyér is, most nem kívánom, van egy szekérderék szendvicsünk, az úton hozzá se nyúltunk. A táj dimbes-dombos, szelíd, kellemes, bár nem volt sok árnyék az úton. A következõ hat kilométeren kicsit felgyorsítjuk lépteinket, kompenzálandó az emelkedõk sétatempóját. A forrásból közönyösen folydogál a víz, a mezőnyből sem kíváncsi senki rá.

Moiwa, Vándor Csillag és Lestat1758 várakoznak indulásra készen, kicsit arrébb Bell Sanyival futunk össze, meg odakint Nagy Attilával. Talán ez is a megvilágosodás valamelyik szimbóluma lenne? Egykori vulkánokra kapaszkodtunk fel még hó nélkül és trappoltunk közöttük a hosszú utakon és követtük a kiszalagozott lõtéren a tankok nyomait. Kerek repkény befészkeli magát az ablakba, eleinte bizakodó, késõbb egyre aggódóbb tekintettel néz ki rajta, a város felé. Beszélgetünk egy kicsit Lükepékkel, de üzleti alapokra most nem helyezõdik át a hangsúly, hiába ajánlja figyelmünkbe a nála lévõ mozgalmak igazolófüzeteit. Utolérjük Veráékat, majd tova is sietünk, szemem elõtt egy korai veszprémi busz elérése lebeg. Kóla, csoportkép, csoki, ekkor jut eszembe, hogy nálam van valamiféle másik igazolófüzet is, nem ártana bélyegzést kérni, szívesen adja a pultos. Néhány emelkedõ után kezdek rettentõ álmosságot érezni, amúgy semmi bajom. A százötvenhetes busz végállomásáról épp elporzik a háromajtós Ikarus, Hûvösvölgy végállomással. Betérünk az erdõbe, vége a potya panorámának. Az abban leírtakhoz képest azóta sok víz lefolyt a Latorcán és történt néhány elõnyös fordulat a rendezés szempontjából.

Fõleg, amikor elõzés közben hallok egy illetõt azzal büszkélkedni, hogy õ már 6:45-kor elindult. Szépen kitisztított, poros csapás visz a völgy aljára, széles nyiladék vezet tovább felfelé, de nekünk az most nem kell. Nem hagyjuk: kitartóan baktatunk a sötét erdõben, lejtõn kanyarog a jelzés egy fenyvesben, figyelni kell, nehogy elveszítsük megint. A piros sávig nem is volt gond, hiszen sütött a Nap, lehetett kocogni, akit megelõztem, készségesen elengedett, aki engem megelõzött, azt is igyekeztem a lehetõ leghamarabb elengedni. A kulináris élvezeteket tökmagolaj jal meglocsolt lilahagymával lehet tovább fokozni.

A bal lábfejemben érzett pontszerû fájdalomra gondolok – lehet, hogy még egy túrabotot kellett volna hozni? Még mindig nyugat felé visz utunk, a piros sáv vesz rá, hogy visszakanyarodjunk. Valahol elõttünk messze egy jelzõbójánál magányos alak ácsorog, õ az elsõ pont egyik õre. Balatonakali-Dörgicse állomásig alszom, a lelkesen fel s alá járkáló kalauznõ látva, hogy ébren vagyunk mindketten, újra olyan elánnal kezdi csapkodni az ajtókat, mint tette azt még Fehérváron. Két helyen is van útelágazás, egyszer a Rozsnyó-Korompa közötti kék sávval, egyszer a Szomolnok felé vezetõ sárga sávval találkozunk. Õrt álló sziklaoldalak között érünk fel egy laposabb teraszra, zöld rét sarkánál térünk rá a Vaskapu-szikla felé vezetõ ösvényre. Ez a pihenõ, és fõleg az elfogyasztott sok dinnye visszaállítja a lelki egyensúlyomat.

Követjük õket, szürke árnyként a befelhõsödött naplementében. Angyali türelmének köszönhetõen nem belez ki (nem egybõl). Ritka kivétel ez a vidék, ahol a tömegközlekedés e két eszközének menetrendjét legalább ennyire összehangolják. Kapunk egy-egy szem almát, ennek fogyasztása fog lekötni a következõkben. Felsétálunk az Õserdõ mellé és az Õserdõ mellett, kerítést kerülünk. Felballagok a Kõ-hegyre, széles, köves utat követek.