Remenyik Sándor Értem Imádkozott
Ezen az úton menjetek, itt tisztán cseng a szó. Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni, Hogy milyen bolond voltam, hogy neked udvaroltam. Szenvedtek Ők már eleget, A vigasztalóik ti legyetek.
Reményik Sándor Köszönöm Uram
Miért remegtek világrendek? Fáradtak Ők is eleget, Hogy ti módosabbak legyetek. Az ablakban reped a hajnal. Ajkamon s gégém lazán. Azért én kérlek titeket, Ha majd az örök szeretet. Vándorutakon kísérőm, sértett gőgömben értőm és kísértőm, kínok közt, gondjaimtól részegen, örökzöld földem és egész egem, bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom. Reményik sándor ne ítélj. ÓDA A MAGYAR NYELVHEZ. Ne tetézd azzal nagy kazlát a gondnak! Nyugtass meg, ahogyan csak te tudsz, amikor tétován simogatni indul kezed, a szerelem szent pillanataiban. És az utca végéről mégis visszanézünk. Szítható parázsként mindig. Te vagy jelenünk és a hajdani.
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? De jó volna tiszta szívből. Magánhangzó-illeszkedés! ღ Egy kis pillangót kergetek, mióta csak élek, soha nem figyelek, mikor hova lépek, ő pedig csak csendben messze elrepül, s néha néha a távolból újra előkerül. Az Isten az egyszerüség, Unja a túlságos jókat, Unja a nyugtalanokat. Reményik sándor köszönöm uram. Akarsz-e játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Rájött, hogy nincs élete, bohócarca egyé vált vele. Emlékeimből lassan, elfakult. Ember lenne újra, Talizmánja lenne. A hangod és én nem mentem utánad. Szikrája csillagot vetít. Az a gyöngy a szívem volt, a tiéd lett, csak én - belehaltam. Ne hagyj meghalnom, amíg élsz. A vállaidnak íve, elsuhant. Remenyik sándor értem imádkozott. Ady Endre: Az Isten balján. Igaz hittel, gyermek szívvel. Vont hangszerén lázam, házam, hazám, almom-álmom, lovacskám, csengős szánom, és dal a számon, mit kérnek majd számon: –. Ülj ide mellém s nézzük együtt. Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Remenyik Sándor Értem Imádkozott
Csak átmelegítem kicsit a lelkeket! Kányádi Sándor: Isten háta mögött. Nem teljesült vágy, de égő ígéret, közös jövő és felzengő ítélet, nem hűs palackok tiszta óbora, nem billentyűre járó zongora, de erjedő must, könnyeinkben úszó. Vacsorám magam kell megfőzzem a konyhán. És egymást szeretni…. Ne rakjátok Őket otthonokba. Fohászkodni, De jó volna megnyugodni. Többé onnan el sem tudtam menni, kezdjetek szeretni! S ha nem lehetek megálmodott lelki másod, hadd legyek - életed cinkosaként -. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet, leolvasztotta a Nap. És forró, mint forrongó szellemünk. Az ajtók mind, és mind a pitvarok, Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -.
Harangszó ver szíven: mintha bennem zuhogna. Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya, karók, keresztek és bitófák árnya, s melléknevek, gazdag virágbarázdák, busák, buják, burjánzók és garázdák, melyik vidám faeke nyomtatott? Két karod kitárva - ahogy a szél is neki fut a fáknak -. A nagy mindenséget, Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent. Óh de nagy boldogság. Bandukolok lassan elé. Jó barátom vagy testvérem?
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Az utca kövét küszöbünk előtt! S mindazt, mit nekik tettetek, Azt adják nektek a gyerekek. Nézz uram a hátad mögé is. Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni! Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, Az én kedves kis falumban. Hiány húrjain síró zene, Mikor karomba szenderül. Dalolnak és dadognak ők, gügyögnek, mint a szeretők. Kötődtem vele s versenyeztem. Magába száll minden lélek. Mindenüvé nem világíthat. Már tudom hová tartasz, mikor még el sem indulsz.
Reményik Sándor Ne Ítélj
Arcunkat rejtő Veronika-kendő. A reszkető kezű ősz apákat, A hajlott hátú jó anyákat. Nem a legcsodásabb dolog? Senki bele nem halt még komédiába. Az Isten nem jön ám felénk, Hogy bajainkban segítsen: Az Isten: az Én és a kín, A terv s a csók, minden az Isten. Bennem egy hegedű érintetlenül, - óvja puha bársony. Minden téged kérdez; ha madár szól, hol hagytalak? Nem akarok felégetni semmit! S csak titka, te, vagy nála édesebb.
A körülvevő emberek, csak néznek rám bután, én pedig csak az álmaim után! Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Ne legyek csacska fecskéhez hasonló, ritkán hallassam hangom, mint a holló. Azért előre intelek titeket, Kereslek szüntelen, szemeimmel látni akarlak, Hogy átölelve karjaimban tartsalak, És szemeidbe, azt mondhassam, TÉGED VÁRTALAK.
Az utat, mely hozzád vezetett. Mázsás harangnyelvekkel néha. Talán más is, aki szeret. Megértjük persze mit tehetnénk. Ne várd, hogy a föld meghasadjon. Öleljétek meg az öregeket, Adjatok nekik szeretet. Kristályként bezár sorsom magába, s rózsaként kinyit. Mezőn zsellérek koldus menete, s ti kongó-bongó helyhatározók, kukoricásban jó irányt hozók, ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó.
Hogy ne tévedjenek el a csillagok, - hogy segítsenek nektek, hogy rám találjatok!